A műtét...

Hát volt egy kis rutinbetegségem, melyet nagyjából mostanra sikerült kihevernem. Azt mondjuk örömmel látom, hogy már van egy csomó rajongója a blogomnak - akkor kerestek rá legtöbben a blogra, amikor 5 napja nem írtam semmit. Úgy látszik az a legérdekesebb, ha itt sem vagyok...
A lényeg, hogy túléltem. Mondjuk nehezen viseltem. De nemcsak én, hanem Pasim is. Aki távollétemben megvalósította régi álmát és elkezdett "elektronikai kapcsolásokat" modellezni. Ilyen kis drótokat rakosgat ide-oda egy táblán.
Én a következőképpen szoktam erre rákérdezni:
- Megint elektromosat játszol?
- Megint karburátort/kondenzátort építesz? (Aki nő létére tudja, mit jelentenek ezek közületek, az vesse rám az első követ!)
- Ezt most miért rakod ide? Kimenjek? Nem fog belecsapni a villám?
- Jól vagy? Megrázott az áram? (Ilyenkor jön a nevetés, és a hogy "Nem, cica, ez csak egy 9 Voltos elem!" Ja, így már mindjárt triviális minden.)
- Biztos, ne hívjak mentőt?
Amúgy jól elvagyunk.

A műtétekben a legrosszabb amúgy a felépülés. Meg a kábultság ami napokig tart, és ilyenkor nem teljesen önmaga az ember. Például bejött hozzám a Pasim még a kórházba....
Pasim: Úgy szeretlek!
Én: Azt jól teszed.

Most egy ideig nem leszek beteg, úgy döntöttem.